Pinot Noir, a „rubintos dög”

2021. április 15.

Ki ne ismerné legalább hallomásból a Pinot Noir-t? De vajon tényleg ismerjük? Aligha, hiszen százféle arca van e nehezen megfejthető bornak. Most mégis teszünk egy próbát, hogy közelebb férkőzzünk a titkaihoz.

A borászok és borszakértők gyakran hím- vagy nőnemben emlegetik a borfajtákat, aszerint, hogy a karakterük mit sugall. Vannak fajták, melyek első kóstolásra egyértelműen elárulják magukat markánsan férfias vagy éppen selymesen nőies ízjegyeikkel – a Pinot Noir azonban nem ilyen. Hercegként is emlegetik, ami hímnemű tulajdonságokra utal, bonyolult személyisége, kiismerhetetlensége, sok törődést igénylő mivolta azonban sokkal inkább egy szeszélyes nőt juttathat az eszünkbe. Nem egyszerű bánni vele, valahogy mégis ellenállhatatlanul vonzó.

A világhódító

A Pinot Noir francia eredetű fajta, hazája Burgundia és Champagne vidéke. E sötét, vékony héjú szőlő kifejezetten érzékeny, igen kényes a környezetére, a talajra és a hőmérsékletre is. Sok odafigyelést igényel, gondozása kihívásokkal teli. Ennek ellenére szinte mindenhol elterjedt, és mára a tizedik helyet foglalja el a világ leggyakrabban termesztett szőlőfajtáinak listáján.

Kevésbé közismert tény, hogy a Pinot Noir az egyik legrégebbi szőlőfajta is: múltja jóval nagyobb, mint például a Cabernet Sauvignon-é. Népes „családja” van: genetikai rokonságban áll többek között a Pinot Blanc (fehér burgundi) és a Pinot Gris (szürkebarát) fajtával.

E háttér azonban még nem magyarázza azt az izgalmat, ami körülveszi. Akkor mégis miért olyan kiismerhetetlen a Pinot Noir, és hogyan lehet annyiféle arca?

Szeszélyes és öntörvényű

Nos, a titok részben a szőlőfajta érzékenységében rejlik. A hűvösebb vagy mérsékelten meleg klímát szereti, a forró és száraz környezetben elveszíti minden szépségét. Ahol viszont jól érzi magát és emellett még értő kezek is gondozzák, ott csodálatosan magába szívja és később a belőle készített borban erőteljesen visszatükrözi a termőterület sajátosságait. Ez az egyik fő oka annak, hogy oly különböző karakterű, intenzitású, szín- és aromavilágú Pinot Noir-ok kerülnek palackba országtól és borvidéktől függően.

Persze ne feledkezzünk el a borászokról sem, akik ugyancsak sokat hozzátesznek a bor személyiségéhez! A Pinot Noir sokféle stílusban elkészíthető: lehet könnyedebb és gyümölcsös, de hosszabb héjontartás és érlelés után akár egészen mély, földes-avaros, gombás jegyekkel is rendelkezhet.

Egy ilyen öntörvényű fajta persze azt sem veszi jó néven, ha házasítani akarják. A Pinot Noir egyedül szeret tündökölni, s ha mégis belekerül egy cuvée-be, azt előbb-utóbb a maga képére formálja. Ugye, hogy olyan, mint egy titokzatosan vonzó, veszélyesen gyönyörű nő?

A Villányi Kisburgundi

Magyarország szinte minden borvidékén találkozhatunk a fajtával. Nálunk, a Villányi Borvidéken Villányi Kisburgundi néven már a 20. század elején is igen kedvelt volt, de az igazi felfedezésére az utóbbi évtizedekig várni kellett, amikor a nagyüzemi borászatokat felváltották a kisebb termelők, akik készek és képesek is voltak energiát fektetni a Pinot Noir értékeinek bemutatásába.

A Villányban készült Pinot Noir borok frissen kóstolva a piros bogyós gyümölcsökre emlékeztetnek. Érdemes azonban várni velük, hiszen szépen érnek és fejlődnek a palackban, hogy évek múlva aztán kibontakozzon sötétebb, őszies, avaros karakterük.

„Az meg csak vyllant és illatozott, susogott és keringélt…”

S hogy milyen pincészetünk Pinot Noir bora? Mi azt mondanánk, telt, gyümölcsös, fűszeres, gyógynövényes illatú, színe érett rubinvörös. Csodálatosan komplex bor, melyben fokozatosan mutatkoznak meg az érett cseresznyét, hecsedlit, szegfűszeget, rózsát és narancsot idéző jegyek.

Egy írónál azonban senki nem tudná szebben szavakba önteni azt az ellenállhatatlan vonzerőt, ami egy óvatlan kóstolás után azonnal rabul ejti a legkérgesebb szívet is. Álljon tehát itt Parti Nagy Lajos néhány sora, melyet a Vylyan Pinot Noir ihletett:

„Irgundum-burgundum, érzékeny, rubintos dög, így nevezgette a háta mögött a Pinot Noirt, ha csak a közelibe fért, de nem mer amaz dög vót, hanem mer emez szerelmes, ha van illen ludvércbe. S van, mer a ludvérc avvót.

Szabálhont szenvedett, epedt a fekete lelke a Pinot Noirért. Az meg csak vyllant és illatozott, susogott és keringélt, mindön fénye sötét vót, s mindön sötétje borfény, szerespiros tükriben gyümölcsöskertek, csokoládékutacskák nyíltak, s még mennyi tárnák, ízek, édes kesernyék, mük csak a világ közepibe fakadnak némán és telten, hogy jeles borszaknyelvírók szerelmes hasonlatba fabrikálják őköt. De a ludvérc nem szakíró vót, hanem odavót egészen.”

Bizony, mi is odavagyunk a Pinot Noir-ért, akár a Bormese szerelmes ludvérce, aki, miután beleesett a borba és megízlelte, már csak azt tudta mondani: „ez jó, ez jó, ez jó!”

Jó bizony, érdemes beleesni – vagy legalább belekortyolni!

Jó borozást!